Ezt a blogot amolyan retro esetleg, művészi blognak szántam, de képtelen vagyok kibújni az alól, hogy ne emlékezzek meg olyan emberekről, akiket az életemben rendkívülinek véltem és igazán nagyra tartottam...
Meghalt Albert Györgyi harsogta a rádió tegnap. Mélyen megrendültem a hír hallatán. Ezerféle gondolat ötvöződött a fejemben... de legfőképpen az, hogy a nagyok mindíg hirtelen és meg nem értve "mennek el" közülünk. A NAGYOK, akiket a sors valamiért a tenyerén hordoz, csak azért, hogy az aljasul piszkálódók elé egy hirtelen mozdulattal a földre ejtse!
Miért bántották? Mert más mert lenni, mint a többi? Mert felvállalta mindazt amiben hitt? Mert még a gyengeségében is oly erős tudott lenni? Mert nem hunyászkodott meg? S mert úgy élt, ahogy élni akart... bár ez utóbbi talán nem biztos hogy igaz.
Mindegy... amíg élt becsültem az őszinteségéért, akkor is ha nem értettem, miért jó "átlátszó üvegnek" lenni?
Tiszta szívből sajnálom, hogy neki csak ennyi jutott. Ennyit szántak neki... egy küzdelmes, izgalmas életben, mint amilyen az övé volt.
Nyugodjék békében Albert Györgyi.
S ha a földön sajnos nem sikerült, hát akkor fent az égiek közt légy nagyon-nagyon boldog! Ott, már nem bánthat többé senki! Én bírtalak!
Hozzászólások