*********************
*********************
*********************
*********************
Rózsikával egy pest közeli városkában éldegélünk. Régebben, naponta összefutottunk. Ilyenkor meghánytuk - vetettük az apróbb női dolgokat, munkahelyi problémákat és úgy általában a gyerekeink dolgát. Viccelődtünk, nevetgéltünk. „Főzőcskéztünk”. Meg is állapítottam, hogy Rózsika konyhaművésznek született. Állítólag, nem csak imádott sütni-főzni, de tudott is. Különös szokása, talán e miatt, az volt, hogy tervezgetett. Finom ételeinek elkészítéséhez megfelelő környezetről, megszépülő konyháról, kikövezett lépcsőről és csodálatos éléskamráról álmodott. Néha elrévedve, hosszan ecsetelte milyen szép is lesz majd minden az ő „főzőparadicsomában”. Úgy vettem észre, éltette ez a fajta tenni akarás, amit olyan szemléletesen tudott előadni, hogy még az is kedvet kapott a főzéshez, aki amúgy nem igazán szerette ezt a fajta konyhai tevékenységet. Emlékszem, csilingelő jókedve sokszor hazáig kísért. Aztán valami történhetett, mert…
Egy idő után azt tapasztaltam, hogy utazótársam arcáról eltűnt a mosoly és akkor is napszemüvegben jár, amikor az időjárás erre egyáltalán nem adott okot. Nem vagyok egy faggatódzó ember, de amikor tartósodni látszott a rossz hangulata és egyszer, mintha egy kék folt is kilátszott volna a szemüvege alól, rákérdeztem.
- Csak nincs valami baj? - … és akkor szomorúan megnyílt.
Beszélni kezdett, arról, amiről még sohasem. Valahonnan a távolból, a múltat kutatva, egy olyan sorsról, aminél ő sokkal különbet érdemelt. Akadozó szavaiból megtudtam, hogy házasságuk évtizedek óta romokban hever, olyannyira, hogy nyomait lassan még a napszemüveg sem tudta eltakarni. Férje alkoholizmusa, durvasága elviselhetetlenné vált számára. Panaszkodott arról is, hogy Zoltán nem csak, mint nőt, hanem mint embert is megalázza, ezért undora az erőszakoskodó, kötözködő, állatként viselkedő ember iránt egyre fokozódott. Azt is említette, hogy fröcsögő szabadszájúságától és gyomorforgató szagától egyenesen rosszul van. Ütlegelései elől pedig hiába menekül.
- És mégis tűröd. Miért? – néztem rá értetlenül.
- Jó ember volt az… valamikor… csak az alkohol emberi ronccsá tette. Gyűlölöm az életem minden napját, amit vele kell töltenem, de hát mit tehetek? Zoli a férjem. Sajnálom. – csuklott el a hangja, aztán sírni kezdett. Az jutott eszembe, milyen kár érte. Szorgalmas, dolgos teremtés, két felnevelt nagyfiúval a háta mögött… napszemüvegben.
Aztán úgy körülbelül, egy éve eltűnt. Néha még eszembe jutott… néha hiányzott a csacsogása… a csilingelő nevetése és az a jó hangulat, ami azelőtt körülvette, mint egy illatfelhő.
Egy napon, hirtelen toppant elém. Napszemüveg nélkül, talpig feketében. Mosolyogva, mint egy pille „repült” felém. Átölelt.
- Jézusom! Mi történt? Mi ez a fekete ruha? – kérdeztem tőle azonnal, ahogy szorítása engedett.
- Te nem tudod? – nézett rám értetlenkedve.
- Mit kellene?
- A férjem… az isten nyugosztalja… meghalt az én Zolikám. – kezdett el pityeregni. - Tavaly télen magához vette a teremtő!
- Tényleg? – kérdeztem tőle, miközben kajánul az jutott eszembe, hogy milyen szerencsés! Megszabadult a kínzójától. Elismerem, talán nem helyénvaló így gondolkodni, de első pillanatban azt éreztem, ez valahol neki, már járt. - A sors akarta, hogy jobbra forduljon az élete. – villant még át az agyamon ez is… csak egyet nem értettem, azt, hogy miért sír. Gondolom, mindez kiütközött az arckifejezésemen, no meg egy enyhe mosoly, hogy „lám-lám egyszer mindenki visszakapja azt, amit adott”, de úgy tűnt Rózsika egészen másképp gondolja.
- Szörnyűséges nap volt.
- Mi történt? – érdeklődtem újra, és a belém bújt kisördögnek alig tudtam parancsolni. Ő pedig hüppögve folytatta. Valahol a legelején… onnan, ahol nagyjából egy éve abbahagytuk.
Szemléletesen előadta milyen szép lett álmai konyhája, elkészült a csodás lépcsőburkolat az éléskamra elé. Tulajdonképpen komfortos lett az élete. És akkor jött a baj!
- Zolikám buktát rendelt, az volt a gyengéje… istenkém, de imádta! Gondolhatod, nem volt kérdés… csodálatos tésztát dagasztottam… habkönnyű, hólyagos volt, szinte majd’ megszólalt… – törölgette meg a szemét.
- Jó, de ez mitől baj? – tudakoltam.
- Bárcsak tört volna el a kezem, amikor kiszaggattam… de jót akartam, a kedvébe járni… jaj elképzelni sem tudod…
- Na, de mi történt? – tettem fel többedszerre is ugyanazt a kérdést, és oldalamat majdnem kifúrta a kíváncsiság.
- Kitettem a kiszaggatott tésztát egy tepsire és betettem a kamrába keleszteni. És akkor hazajött az én Zolim. Nem mondom volt a seggiben. Azt sem tagadom, mérges volt, hogy nincs még kész a buktája. De hát részeg ember mindig hőzöng. Főleg ő! Elég csúnyán, összevesztünk.
- Ordítozott?
- Ha csak azt tette volna…
- Szóval megütött.
- Igen… de mégis… már nem haragszom rá, és ekkora büntetés!
- Mondd már! – kezdtem türelmetlenkedni, mert még mindig nem értettem mi a csuda történhetett, ami ennyire végérvényesen megváltoztatta az életét.
- Szóval. Megütött. Minden voltam én, csak jó asszony nem… aztán, elindult a kamrába egy kis pálinkáért… óh, édes istenem! Pedig úgy igyekeztem… de ha láttad volna, tántorgott, csetlett-botlott az én Zolim… aztán a lépcsőre lépett… és püff neki, megbotlott. Kellett nekem az a francos lépcső!
- Ééésss?
- És, képzeld, arccal beleesett a buktájába!
- Neee…
- A marha részeg! Beszippantotta a tésztát… legalább ne vett volna levegőt! - sírt most már mint a záporeső. Én pedig hangosan röhögni kezdtem, miközben az jutott eszembe. Milyen jó is annak, aki tud buktát sütni!
***
Hozzászólások