*********************
*********************
*********************
*********************
Mondhatnám, de kérdezhetném is, mert az egészből csak annyi volt igaz, hogy a napi 8 órát le kellett húzni a munkahelyemen. Reggel becsöngettek, és délután 4 körül kicsöngettek, pont úgy, mint az iskolában.
Még a népvándorlásra is emlékszem. Kicsengetés előtt öt perccel már elindult a tömeg, és egészen addig állt a lépcsőn a sor, amíg az éles hang meg nem szólalt. Még ma is mosolygok ezen az emlékképen, hiszen magam előtt látom, amint a zsúfolt folyosón mérnökök, matematikusok, egyáltalán felnőtt emberek, várakoznak a hazaengedő csengő visítására. S aztán amikor elhangzik, meglódul az áradat…
Egyébként minden agyon volt szabályozva. Sohasem felejtem el, egy-egy szombati munkanapon (akkor még csak minden második szombat volt szabad) mielőtt hazamentünk az éppen soros főnökségből, valaki mindig beszólt az ajtón: „Éberség!”. Azt hiszem, máig megfejthetetlen talány számomra mi a francra kellett volna még jobban odafigyelni, mint máskor, hiszen minden titkos anyagunk szabályos TÜK (titkos ügykezelés alá esett és eleve elzárva tartották). Volt persze, néhány ilyen. Nyilvánvalóan a reptéri tervek plotteres rajzai, vagy a külföldi partnernek készített tervek… Líbiának a vasútvonala meg ilyesmik… na de külön éberség… 
TÜK-ről jut eszembe…
Amikor beizzítottuk a mágnesszalagos egységet és „rajzolni kezdtünk”, mindig megjelent egy „TÜK anyó” és egészen addig unatkozott mellettünk, amíg el nem készült a rajzológépen az anyag. Aztán hosszú ceremóniával történt egy átadás-átvétel, és nem csak a rajzot, de a mágnesszalagot is magával vitte. 
Egyébként egy a kornak megfelelő igazán szuper „ámító központban” dolgoztam. (erre a névre javítottuk az amúgy is téves felírást.) Volt ott minden, R20–as nagygép, lyukkártya lyukasztók tömkelege… no és programkönyvtár, aminek dobozaiban nem csak a minta futtató jobok, de az alkalmazások leírásait is elhelyeztük. Az egész patikára hasonlított. Mindennek alapja a fehér szín volt és ezt kiegészítette az üvegfalak tömkelege. Szóval amolyan tipikus gépterem volt látható.
Emlékszem, amikor először átléptem a munkahely küszöbét bevezettek egy lyukkártya lyukasztó terembe. Mindenhol fiatal csajok nyüzsögtek… kávézgattak, kedélyesen traccsoltak. Csak egy dolgozott. „Vakon” verte a billentyűket. Hajában hatalmas hajcsavarókat láttam. Készült a délutáni randevúra.
Idilli kép, ma ilyesmi eszébe sem jutna senkinek. Mint ahogy az sem, hogy munkaidőben borsót pucoljon, vagy a körmét lakkozza. Csak hát az más volt. Ajvé mennyire más!
Mindenre jutott idő a falon belül… csak ki nem mehettünk…
Morál. Érdekes ennek ellenére állítom az is volt. Több is mint manapság, hiszen az aznapi munka becsülettel, mindig elvégeztetett. Laza volt, s talán túl hóbortos, de megtehettük… hiszen, volt egy érzés ami állandósult. Csak azt büntették KMK –ért (Közveszélyes munkakerülés) aki nem dolgozott – pontosabban nem volt papíron állása- Ám az ilyen legalizált, munka-light élettel a hatóságoknak sem volt semmi baja. Az állampolgároknak meg létbiztonságot jelentett.
Olvass többet erről:
De persze, nem csak kellemes napok voltak. Hiszen a határidők már akkor is szorították a nyakunkat. Csak persze fiatalok lévén gyűrődőképesek voltunk. Egy-egy átdolgozott éjszaka után, amikor reggelig készültek el a tervek (és szállításra vártak) bizony napokig váltva aludtunk az összetolt asztalokon. Bírtuk… fiatalok voltunk és ez mindent megmagyarázott!
No meg az, hogy volt egy csapat, amelyik összetartozott!
Persze bármerre mentem tovább, a rendszerváltásig ez meg is maradt. Aztán a rendszerváltás begyűrűzött a kollegák zsigereibe. Megváltoztatta az agyukat és ezzel együtt a csapatszellem is kiveszett.
BÉKE PORAIRA!
Hozzászólások